Az érzelemmentes város és a bálna könnyei

Hol volt, hol nem, eme messzi-messzi varázslatos vidéken, ott, hol az ég sötét, boszorkányok járnak, vészes szelek fújják a fákat és fodrozzák a vizet, volt egy háborgó tenger. Tele kisebb-nagyobb lényeivel Csupacsepp tenger ezen Varázsvidék központi tengere volt.

Egy szép napon egy óriási bálna emelkedett ki a tengerből. Kicsinye mellette a víz alatt Csupacsepp tenger többi lényével együtt.
Ezen pillanat végzetesnek bizonyult. Az egyik gonosz boszorkány épp ekkor szórt átkot a vidékre.
A Bálna megdermedt. Mozdulatlan szoborlétre kárhoztatott, hátán pedig a pillanat törtrésze alatt egy városka fejlődött. Nem akármilyen város volt Csupacsepp tenger városa. Lakói némaságba burkolóztak. Hang-szó-érzések. Nem volt a városra jellemző. Sötétség, sivárság uralta.
A tengerszint alatt ott a Bálna alatt mélyen, egészen a tengerfenéktől a tenger egy része lassan kezdett kiapadni a szárazságtól és az érzelmek hiányától. Valahogy minden, minden elsötétült. Hét hosszú éven át csend és szárazság borult a tájra. Se egy érzés, se egy madár, se egy ember. Az emberek bezárkóztak házaikba. Kiüresedett a hely.
A Bálna nagyon szomorú lett s nem tudta, miért is történik mindez. Hiszen ő nem tett semmi rosszat- gondolta. Hátára fel, a város megközelítéséhez a tengerfenékről vezetett fel egy kacskaringós lépcső, de még a madár se járt arra. A tenger, ott hol még víz volt, megdermedt, az állatok hét hosszú csillagéven át mozdulatlanul álltak. A világra sötétség szállt.
Boszorkányok szálltak fel s alá, az emberek bezárkóztak és semmi, szinte semmi nem mutatott életet.
Majd egyszer csak, mikor a hét hosszú esztendő már rég lejárt, a Bálna hangokat hallott.
Fentről szólt hozzá valaki.
- Szebb világot szeretnél? – hallatszott valahonnan nagyon a messziből, majd jött a visszhang és az utolsó szó visszacsengett- SZERETNÉL?
A Bálna örült. Végre, végre talán visszakapja, ha nem is az életét, de az érzéseit mégis talán.
Arra gondolt, bár, bárcsak végre visszakaphatná Varázsvidék a rég elvesztett érzelmeket, a szeretetet, az örömöt, a napsütést. Bárcsak az emberekbe újra élet költözne és kioldódna a némaságuk. Bárcsak eltűnnének a boszorkányok és élet lengené be a várost.
Ebben a percben kívánsága teljesült.
Isten sírni kezdett és csak esett és esett rendületlenül. A Bálna is örömében sírva fakadt.
Csak esett és esett rendületlenül hét napon hét éjszakán keresztül.
A tenger pedig újraéledt. A szintkülönbségek által, a felső és az alsó világ kettészakadt. A fenti világban, a Bálna hátán, mint egy szigeten a város feléledt, az emberek újra jöttek-mentek, szerettek. A fák, virágok nyílni kezdtek. A boszorkányokkal együtt a sötétség is eltűnt és kitavaszodott.

Lenn pedig, a tengerszint alatt, hét hosszú év száraz kopárságát a Bálna könnyei újra feltöltötték. Ahogy a Bálna örömében csak sírt és sírt rendületlenül mintha Isten könnyei szálltak volna alá. A hét év alatt kővé dermedt szív kezdett lassan feloldódni a boldogságban. Ott lenn, a Nap újra megjelent a horizonton és a tengerben újraéledt az élet. Delfinek játszottak és Varázsvidék lakói lejártak halászni. A Nap újra kisütött, a gonosz boszorkányok eltűntek, az emberek szerettek, a Bálna pedig boldog volt, hogy összekötő kapocs lehet e két világ között.

Hát, ha a Bálna nem hallotta volna meg Isten szavát, s az nem küldte volna el az öröm könnyeit a tájra, talán a Nap se sütött volna ki újra.

Lényeg,a lényeg,Varázsvidék fenn és lenn,a Bálnájával együtt boldogan élnek azóta is,
napsütéssel , szeretetben,játékosan,halászva és madarászva,
máskor könnyekben ázva
és hála,ha nem volna a Bálna, ezen vidék se létezne máma.