Az Egyedüllétről

Ezt az írást egy újságból szedtem:

Nem egy mon­dat, hanem kettő. Egye­dül. Vagyok. Egye­dül vol­tam már, édes­anyám pocak­já­ban is. Egye­dül vol­tam akkor, mikor fél­tem a sötét szo­bá­ban, hogy a panel­házba bele­csap a vil­lám. .. Per­sze vol­tak mel­let­tem embe­rek. Édes­anyám min­dig meg­vi­gasz­talt és meg­nyug­ta­tott..Vol­tak mel­let­tem...

Mégis lát­tam, hogy nem élik át ugyan azt, amit én. Meg­ölel­het­nek, meg­vi­gasz­tal­hat­nak, meg­nyug­tat­hat­nak, útba­i­ga­zít­hat­nak, de nin­cse­nek benne abban az érzelmi áram­lat­ban, ami­ben én. Néha elját­szot­tam azzal a gon­do­lat­tal, hogy adok a lel­kemből, érzé­se­imből mások­nak, hogy való­ban érez­zék mi a nagy hely­zet. Jó lenne, ha én is kap­hat­nék más embe­rek lel­ki­éle­téből, hogy tud­jam, mit is érez, mi van vele. Aztán talál­ko­zom sze­rel­mes embe­rek­kel, csüg­ged­tek­kel, szó­szá­tyá­rok­kal, depresszi­ó­sok­kal, tán­co­lók­kal és tom­bo­lók­kal is. Az az érzés jött csak fel­színre, ami­kor én vol­tam sze­rel­mes, szó­szá­tyár, tán­coló vagy tom­boló. Azt, hogy a másik ezt, hogy éli meg, azt most sem tud­tam meg. Egye­dül. Sokáig zavart ez az érzés. Elke­se­rí­tett. Aztán nem­rég, mikor nagyon egye­dül vol­tam, senki hangja nem ért el, akkor átjárt valami külö­nös tűz. Az érzés, hogy Vagyok. Az én mély­sé­ge­im­mel, két­sé­ge­im­mel, kudar­ca­im­mal, örö­me­im­mel, derűm­mel meg­érez­tem és meg­ér­tet­tem, hogy VAGYOK. Léte­zem. Nem utá­noz­ható, nem másol­ható, nem lecse­rél­hető. Én egyedi vagyok. És azért vagyok egyedi, mert, ami­ket meg­élek érzé­sek, élet­hely­ze­tek, kere­tek, kor­lá­tok és lehető­sé­gek, azok nem máséi, hanem az enyé­mek. Elkez­dett ára­molni ben­nem az élet. Az az érzés kerí­tett hatal­mába, hogy „Ez az én Éle­tem”. A mai. A teg­napi is az éle­tem része és a hol­napi nap is az Én éle­tem része lesz. Nem attól lesz külön­le­ges, mert mások értik, segí­tik vagy nehe­zí­tik. Attól lesz szép, hogy az enyém. A sajá­tom. Ala­kít­ha­tom, meg­él­he­tem. Meg­si­mo­gat­ha­tom a bána­tom, a félel­mem, az örö­möm. Hoz­zám tar­toz­nak. Én szü­löm meg Őket és én nevel­he­tem az érzé­se­i­met, erő­seb­bekké, tisz­táb­bakká, szeb­bekké. Hány­szor pró­bál­tam úgy tekin­teni magamra, ahogy gon­dol­tam, hogy mások tekin­te­nek rám. Közös­ség­ből, közös­ségbe jár­tam, min­dig tet­tem vala­mit, csak­hogy valami vissza­iga­zo­lást élhes­sek át. Való igaz, kevésbé érez­tem az ilyen hely­ze­tek­ben magam egye­dül, bár nem is vol­tak élők az érzé­seim. Remek élmény, mikor átér­zem, hogy, ami ben­nem van, az én vagyok. Így már én tudok jelen lenni egy közös­ség­ben, nem az elvá­rá­saim. Én tudok figyelni, nem a kíván­csi­sá­gom. Én tudok hall­gatni, nem a félel­meim. Ott tudok lenni, a töb­biek között a töb­bi­ek­kel együtt. Együtt, egye­dül, vagyunk. Ő, Te és Én. Mi.
Együtt vagyunk,mert együttvagyunk.