Hol volt, hol nem,a virágos mezőkön is túl egy erdőszéli kis
viskóban élt egy kicsi lány a szüleivel.
Átlagos kislány volt, csendes, magának való,mégis nagyon szeretetre
méltó. Mivel barátai nem voltak, borzalmasan magányos volt.
Egy szép verőfényes napon sétálni indult az erdőbe; jókedvűen, fütyörészve
haladt. Egyszer csak mintha hangokat hallott volna. Ott állt előtte egy nagy
bagoly méretes szárnyait rebegtetve. A kislány rájött,”hallja” s érti amit a
bagoly mond,érzi,s olvas a gondolataiban. Órákig el tudtak így beszélgetni. Végre
barátra lelt,egy bölcs barátra,akivel tudott beszélgetni az élet nagy
dolgairól,az érzéseiről,és bármi másról ami fontos volt számukra. Egy nap a
kislány a következő kérdést szegezte barátjának:
- Miről szól a barátság?- kérdezte a lány kicsit tétován.
- Arról hogy én elfogadlak olyannak,amilyen vagy,s Te is elfogadsz
olyannak amilyen vagyok. Feltétel nélkül szeretjük,elfogadjuk egymást,és órákig
el tudunk úgy beszélgetni,hogy repül az idő és észre se vesszük az idő múlását.
Enyhítjük egymás magányát, félelmét, szorongását,egyszerűen beszélgetünk,egymásra hangolódva,egymást érezve mindenfajta feszültség és
feszélyezettség nélkül. Bármikor számíthatunk egymásra.
- Te tényleg elfogadsz engem?- kérdezte a kislány hangjában
kétkedéssel.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Persze,hogy elfogadlak,úgy ahogy
vagy,külső és belső apró hibáiddal,tökéletlenségeddel együtt,hiszen más se
tökéletes, s eközben meglátom,s tudatosítom benned milyen értékes is vagy.
A kislány sírva szaladt a nagy bölcs bagoly karjaiba, aki védelmező
tolltakarójába zárta. Ekkor érezte a kislány igazán azt, hogy biztonságban
van,s nem kell félnie.
- Köszönöm!- szólt a kislány pár perc mély csendes hallgatás után.
A bagoly hátára telepedett s egészen a Napig repültek.
Elrepültek a Nap előtt, mely mosolyogva kiáltott utánuk:
„Barátok lesztek most már mindörökké!”
Így szövődött s pecsételődött meg egy erdőszéli magányos kislány s
egy nagy,bölcs bagoly barátsága.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése