Volt egyszer, hol nem volt, csillagmérföldeken is túl a végtelen
univerzumban,volt egy kék bolygó mely Föld névre hallgatott. Ezen a kis bolygón
milliárdnyi ember élt (szerzői megj.: nem tudom pontosan,hány emberről van szó!)
mind-mind külön egyéniség,a maga gondjaival,örömeivel,bánataival. Sokszor az
élet úgy hozta, a lélek elsötétedett és benn mélyen sötétség, éjszaka
uralkodott. Ezekből az állapotokból a milliárdnyi emberke jó része nehezen
tudott kikecmeregni.
A Nap ezt látva elkezdte szívén viselni az emberek sorsát, s harcra
kelt a felhőkkel.
A Holdnak, főleg kerek, duci, telihold fázisában ugyancsak megvolt
a maga szerepe. Ekkor az emberek sokszor nehezen aludtak, sokkal érzelmesebbek
voltak,a dolgokat sokkal érzelem-centrikusabban élték meg,miközben a Holdat
figyelték.
A Nap azt akarta elérni, hogy az emberek lelkében ne legyen bánat, homályosság,
sötétség. Vagy az övé, vagy a Hold fénye mindig világítsa meg az emberek
lelkét, soha ne haljon ki belőlük a remény. Soha ne hunyjon ki a láng!
A Nap így e nemes cél érdekében minden alkalommal harcban állt a
felhőkkel. De a felhők makacsul mindig megjelentek a Nap előtt,s az emberek
egyre-egyre csak szomorúbbak lettek. A Nap ezt már nem bírta elnézni, s így
szólt a Szélhez.
- Szellő társam, kérlek, támadj fel,s fújd messze ezeket gonosz
sötét felhőket,hogy az emberekre süthessek,s a szívükbe fényt vihessek.
Szellő kisasszony feltámadt, fújt minden erejét bevetve miközben
madarak lovagolták meg,s a csúnya sötét felhőket messze-messze vitte.
A Nap ekkor mosolyogva nézett le az emberekre, s bebújt egytől
egyig mindegyiknek a lelkébe.
Ahogy a Föld forgott, nappal s éjszaka váltotta egymást, most a
Holdon volt a sor. A Drága, hol fogyott, hol hízott, mindig változott,de
megőrizte a maga csodáját és misztikumát. Szél kisasszony természetesen itt is
segítőkészen közreműködött, s Hold a maga misztikus fényével bebújt az emberek
lelkébe ezt suttogva: „Ha sötét is van, én mindig világítok,s ha figyeltek
rám,segíthetek Nektek sok mindenben.”
Az emberek ezt érezték, egytől egyig,hiszen a Hold suttogását Szél
kisasszony susogása továbbította. Csak figyelni kellett a levegő rezzenését és
szívvel érezni.
Az emberek mindig várták, hogy a hízó Hold nagy gömbölyded
teliholddá váljon, s átvilágítsa érzéseiket,lelküket; esetleg álmukban választ
találjanak életük kérdéseire.
Innentől kezdve a Nap és a Hold az emberekben élt és világított…akkor
is megmaradt a remény apró melegsége,amikor a szél iránya megfordult,a felhők
visszatértek,s néha egyes emberek lelkében is dörgés,villámlás kezdődött.
Az emberek tudták, hogy valahol a szívük egy kis rejtett zugában
ott él a Szeretet,s az Öröm kettőse és a mindent megvilágító fényt adó Nap és
Hold,melyek ketten minden rosszat áthatolnak,mindent átvilágítanak,s mindenen
átsegítenek…a szív legmélyebb,legsötétebb részét is selyembe burkolják.
Ők ketten, azóta is boldogan élnek egymást váltva az égen s az
emberek szívében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése